Translated from Hungarian by Marietta Morry and Walter Burgess.
We go to look at apartments where we’ll never live together. We look at the kitchen where we won’t cook together, the living room, where we won’t have a fight, the balcony from where we won’t be watching together how the neighbors’ cat squeezes through the fence. We open the kitchen cupboards, slide our hands over the cooking top, ask how much the annual electricity and gas bills are, what’s included in the condo fees, which we won’t pay for together. The agent tells us that it’s a nice cohesive group of owners, there’s no one causing problems, everyone is respectful of the others. We keep nodding as he tells us the story of the old lady living across, who goes to skate in the outdoor rink every winter, even though she’s at least seventy-five. The rink is only a twenty-minute walk from here, if you like skating. We do, we answer. Then this apartment is ideal for us, and if we choose it, we’ll be like the old lady when we reach seventy-five. There are lots of stores in the vicinity; the market is only a ten-minute walk from here. We used to go there, we reply. He asks from where and why we want to move. We lie and say that our sublet apartment is up for sale.
We still have half an hour before the next apartment. It takes ten minutes on foot; we walk slowly and still get there too early. We sit down on a bench in front of the building, and try to guess which apartment it is on the third floor; according to me, it’s the one with the open window; according to him, it’s the one with the orchids. Let’s go upstairs, he says, we’d only be five minutes early; I shake my head, the floor is still drying. What do you mean, he asks; they must have washed it, I say, it’s drying now. Let’s be late instead. We stay sitting on the bench looking at the neighboring buildings; we are not close to each other. If we looked out of one of the windows, we wouldn’t be able to see into the other apartments. He knows I would miss this; in our previous apartment, I used to stand behind the curtain in the evenings, watching how they turned the light on in the place across, I didn’t see what they were doing except they kept walking around as if all they did was walk from room to room, from one place to another.
We talk about how it will soon be summer. We ask each other about looking forward to the summer; we both lie and say, yes. I’m looking forward to the vacation at Lake Tisza. He’s looking forward to going to Slovenia with his men’s club. Do you still get together every week, I ask. He nods. Will you still not tell me what you do? He shakes his head. You must be doing target practice or body building together, or pouring concrete for a patio, to which he starts laughing. Nothing like that. Then? We just talk. You talk. Yes, we talk. And about what, I ask. But to this, he doesn’t reply. I kept asking him in vain; he never told me what they did in the men’s club. Last week we went to look at an apartment for him; which belonged to the brother of a man from his club; this man was also there; so at least I got to meet someone from there. I stroke his nape; he likes it when I do that, then I realize that we are no longer a couple, so I remove my hand. He won’t only go to Slovenia but wants to learn how to surf and will spend a lot of time at Lake Balaton. This takes me by surprise. You never told me that you were interested in that. I wasn’t until… but it must be nice to spend time by the water; one can work from there too. I keep nodding and imagine how many women he will meet at Lake Balaton. I can’t imagine men, only women in wet bathing suits on their wet towels; they stand in line for lángos and spritzer; I’m sure he’ll let them go ahead of him, chat with them; he finds it easy to chat with strangers. Each table will be occupied by women in bikinis; he will ask whether a seat is free and sit down beside them. They eat fish, he helps them remove the bones; he always manages to filet the fish efficiently. Make sure to send some pictures, he says, I’m sure that Lake Tisza will be lovely. Of course I’ll send some, I reply. It’s half past, I think we can go. I get up and adjust my slacks.
The apartment has a good layout: a bright living room and a good-sized bedroom with yellow walls. I ask him if he thinks my dresser would fit there. There is a pantry next to the kitchen. It bothers the owner that we look into the hall closet; there are decals with fairytale creatures stuck on the tiles in the bathroom. We don’t understand since they don’t have children; we didn’t see a kids’ room with a carpet with a racing track or a toy kitchen in the living room. They used to belong to the previous owner, he explains, we couldn’t remove them. We don’t open the cupboards in the kitchen; the tiles have a flower design; they must have been chosen by the owner’s wife. He says the kitchen can be converted into a children’s room and the living room could have an American style kitchen; that was their plan, too, but they inherited a house. We won’t have children, I say. For a second there is an awkward silence. The owner gets embarrassed. Well yes, a child is… then he stops, opens one of the cupboards; we renovated this a few years ago, he finishes the sentence. My ex doesn’t look at me; his ears turn red and pretends to touch the soil under the orchids, as if checking how wet it was. That’s what he always used to do at home as well. Then he examines the oven; is it gas or electric, he asks. We never found out whose fault it was that we couldn’t have children; the tests showed no problems. I go to the bedroom and try to guess whether the bed is a double or a queen. I know that he would help me put the dresser together, and he would help with painting the bedroom; I wouldn’t even need to ask him. He knows I don’t like yellow.
Walter Burgess and Marietta Morry are Canadian. In addition to Anita Harag, they translate six other Hungarian authors; many of these translations have appeared in reviews in six countries, including in The Stinging Fly, The New England Review, The Southern Review and Ploughshares. Gábor Szántó’s book 1945 and Other Stories, six of its eight stories translated by them, appeared in 2024.
Original story in Hungarian.
Alapvető dolgok
Elmegyünk lakásokat nézni, ahol sosem fogunk együtt lakni. Megnézzük a konyhát, ahol nem fogunk együtt főzni, a nappalit, ahol nem fogunk összeveszni, az erkélyt, ahonnan nem fogjuk együtt figyelni, ahogy a szomszéd macskája átpasszírozza magát a kerítésen. Kinyitjuk a konyhaszekrényeket, végigsimítunk a főzőlapon, megkérdezzük, mennyi az éves gáz és áramfogyasztás, mi van benne a közös költségben, amit nem együtt fogunk fizetni. Az ingatlanos azt mondja, összetartó a lakóközösség, nincsenek problémás egyedek, mindenki odafigyel a másikra. Bólogatunk, miközben elmondja a szemben lakó néni történetét, aki telente minden héten korcsolyázni jár a műjégre, pedig már hetvenöt éves. Csak húsz perc séta a műjég, ha szeretünk korcsolyázni, szeretünk, válaszoljuk, akkor ez a lakás nekünk van kitalálva, és ha ezt a lakást választjuk, mi is olyanok leszünk majd hetvenöt évesen, mint a néni. Rengeteg a bolt a környéken, a piac tíz perc séta. Szoktunk oda járni, válaszoljuk. Honnan és miért akarunk elköltözni, kérdezi, azt hazudjuk, eladják az albérletünket.
Még van fél óránk a következő lakásig. Gyalog tíz perc, lassan sétálunk, így is korán érünk oda. Leülünk a padra a ház előtt, próbáljuk kitalálni, melyik lakás lehet az a másodikon, szerintem az, amelyiknél nyitva az ablak, szerinte az orchideás. Menjünk fel, mondja, csak öt perccel jönnénk korábban, de rázom a fejem, még szárad a padló. Hogy érted, kérdez vissza, biztos felmostak, mondom, és most szárad a padló. Inkább késsünk. Tovább ülünk a padon, nézzük a szomszédos épületeket, nincsenek közel egymáshoz, ha kinéznénk valamelyik ablakból, nem látnánk be más lakásokba. Tudja, hogy nekem ez hiányozna, az előző lakásunkban sokat álltam esténként a függöny mögött, és figyeltem, ahogy szemben felkapcsolják a villanyt, azt nem láttam, mit csinálnak, csak a mászkálást, mintha mást sem csinálnának, csak járkálnának szobáról szobára, egyik helyről a másikra.
Megbeszéljük, hogy hamarosan nyár lesz. Megkérdezzük a másiktól, várja-e a nyarat, mindketten azt hazudjuk, igen, én várom a nyaralást a Tisza-tónál, ő várja, hogy a férfiklubbal Szlovéniába menjenek. Még mindig hetente találkoztok, kérdezem, bólogat, még mindig nem mondod el, mit csináltok, kérdezem, de rázza a fejét. Biztosan céllövöldébe mentek, mondom, vagy együtt gyúrtok, vagy lebetonoztok egy teraszt, erre elneveti magát. Semmi ilyesmi. Akkor? Csak beszélgetünk. Beszélgettek. Igen, beszélgetünk. És miről, kérdezem, de erre már nem válaszol. Hiába kérdezgettem, sose mondta el, mit csinálnak a férfiklubban. A múlt héten elmentünk megnézni neki egy lakást, az egyik férfi bátyjáé a klubból, a férfi is ott volt, legalább valakit megismertem onnan. Megsimogatom a tarkóját, szereti, ahogy a nyakát simogatom, de eszembe jut, hogy már nem vagyunk egy pár, és visszahúzom a kezem. Nem csak Szlovéniába megy, meg akar tanulni szörfözni, sokat lesz a Balatonon. Meglepődöm, sose mondtad, hogy érdekel. Eddig nem is, de jó lehet vízparton tölteni a nyarat, onnan is lehet dolgozni. Bólogatok, és elképzelem, mennyi nővel fog megismerkedni a Balatonon. Férfiakat nem is tudok elképzelni, csak nőket a vizes fürdőruhájukban a vizes törülközőjükön, sorban állnak lángosért és fröccsért, ő biztos előreengedi majd őket, beszélget velük, könnyen beszélget ismeretlenekkel, mindegyik asztalnál bikinis nők ülnek majd, megkérdezi, szabad-e, és melléjük ül, hekket esznek, segít nekik kiszedni a gerincet és a bordákat a húsból, neki mindig egyben marad. Azért majd küldj képeket, mondja, a Tisza-tó biztos szép lesz. Persze, küldök, válaszolom. Már elmúlt fél, szerintem mehetünk. Felállok, és megigazítom a nadrágomat.
A lakásnak jó az elosztása. Két külön nyíló szoba, világos nappali, kényelmes méretű hálószoba, sárga falak. Megkérdezem, szerinte befér-e a gardróbszekrény. A konyhából kamra nyílik, a tulajdonost zavarja, hogy benézünk a beépített előszobaszekrénybe. A fürdőszobában mesefigurás matricákat ragasztottak a csempére, ezt nem értjük, nincs is gyerekük, nem láttunk gyerekszobát, autópályás szőnyeget vagy mini-konyhát a nappaliban. Az előző tulajdonosé volt, meséli, nem tudták leszedni. A konyhában nem nyitjuk ki a szekrényeket, a csempét virágfejek pöttyözik, biztosan a tulaj felesége választotta. Azt mondja, a konyha átalakítható gyerekszobává, a nappali pedig amerikai konyhás nappalivá, ők is így tervezték, de megörököltek egy házat. Nem lesz gyerekünk, mondom. Egy pillanatra megfagy a levegő, a tulaj zavarba jön, hát igen, mondja, egy gyerek mindenkinek, de megakad, kinyitja a konyhaszekrényt, pár éve újítottuk fel, fejezi be a mondatot. Ő nem néz rám, elvörösödik a füle, és úgy csinál, mintha épp az orchideák földjét tapogatná, ellenőrizné, mennyire nedves a földjük, otthon is mindig ezt csinálta, aztán a sütőt vizsgálgatja, gáz vagy elektromos, kérdezi. Sosem derült ki, hogy melyikünk miatt nem lehet gyerekünk, a vizsgálatok semmi bajt nem mutattak. A hálószobába megyek, próbálom kitalálni, hogy az ágy száznegyvenes vagy százhatvanas. Tudom, hogy segítene összeszerelni a gardróbszekrényt, és segítene a hálószobát is kifesteni, kérnem se kellene. Tudja, hogy nem szeretem a sárgát.
Image by Rafael Rodrigues on unsplash.com, licensed under CC 2.0.
- The Essentials - September 15, 2026